Crna Gora, Montenegro, avagy a fekete hegyek országa… ki így, ki úgy nevezi e csodálatos helyet, mindenképpen helytálló. Utunk utolsó állomásaként két napot töltöttünk Montenegróban.
Hani i Hotitnál átléptük az albán-montenegrói határt. A határőr vadul kereste okirataink között a gépkocsi nemzetközi biztosítását, az úgynevezett „zöldkártyát”, (amit ő csak nemes egyszerűséggel Zertifikatnak hívott) s miután meglelte, pár percen keresztül üres szemekkel bámulta az okiratot és próbálta az érvényes országok neve között megtalálni Montenegrót. Megnyugtatok mindenkit, Magyarországon a biztosítók által kiadott zöldkártyán rajta van, igaz, még a régi nevén: Serbia i Montenegro. Felnyittatták a csomagtartónkat, de miután látták, hogy tipikus nyaralási holmikkal van megtömve, így nem voltak kíváncsiak többre. Hurrá, folytathattuk utunkat tovább!
Őszintén szólva engem feszélyezett kissé az az apró momentum is, hogy nem volt szállásunk előre foglalva. Hisz mindenki a fórumokon azt írta, hogy szállás van bőven, ne foglaljunk, lesz helyben. Nos, ez volt az utolsó alkalom, hogy elindultunk előre nem foglalt szállás nélkül! Ráadásul Petrovac felé lekanyarodva az út szélén álló rendőr azonnal kiszúrt bennünket, mint utóbb kiderült: Montenegróban még nappal is kötelező a világítás. Nem mondhatok rá rossz véleményt, mert ő csak a dolgát végezte. Először 30 €-t kért, majd a 30-ból visszaadott 20-at az útleveleinkkel együtt… Ezt is megúsztuk, viszonylag szerencsésen.
Nagy nehezen megérkeztünk Petrovacba, sikerült egy parkolót találnunk. Több helyre bementünk – szálloda, apartmanház – mindenhol vagy horror árakat mondtak (70 €/éj/2fő), vagy pedig sajnálattal tárták szét a kezüket, hogy fullon vannak. Kezdtünk elkeseredni, a férjem pedig – bár nem jellemző rá – de hisztériás rohamot kapott, amikor meglátta a milliónyi napernyővel tarkított tengerpartot. Azonnal továbbálltunk, következő állomásunk: Sveti Stefan volt.
Ez a hely arról híres, hogy van egy pici szigete, amely telis-tele van építve gyönyörű házakkal, milliós cuccokat áruló üzletekkel, szállodákkal, kaszinókkal és – ha emlékezetem nem csal még 2002-ből – Sylvester Stallone is megfordult ezen a szigeten. Itt kerestünk egy Turist Agency irodát és ott próbáltunk meg szállás után érdeklődni. Két személyre nem volt sajnos, főleg nem 2-3 éjszakára. Következett a jó öreg Budva városa. Budvában már a város elején, egy étterem parkolójánál ki volt írva, hogy SOBE. Bementünk érdeklődni, lett is volna 42 €/éj/2 fő árért, de csak akkor, ha minimum 7 éjszakára kivesszük. Na itt a férjemnek végképp elfogyott a nem kevés türelme, azt mondta, hogy be az autóba és irány haza! Budvából kiérve a főúton haladtunk tovább, amikor Miločer magasságában, az út mentén láttuk meg, hogy apartman kiadó. A 80 €/éj árból sikerült 20-at lealkudnunk, így 2 éjszakát kifizettünk és boldogan, de annál elnyűttebben költöztünk be ideiglenes szálláshelyünkre.
Persze hiába a drága szállás, ha a hydrofor elromlott és nincs víz az apartmanban! No sebaj, lementünk felfrissülni a tengerpartra, ahol - mivel este fél 8 körül járt az idő - már alig voltak. Másnap pihenten beautóztunk Budvába, végigjártuk a parti sétányt és az egész várost, majd kikötöttünk a Mogren nevű strandon, ami ugyan fizetős volt (1 €/fő), de legalább volt két törölközőnyi hely a szikla tövében. Vizibrinyóra pattantunk (5 €/óra) és bekerekeztünk a tengerbe.
Ez a napunk nagyon jól sikerült, végig csodáltuk a sziklákat, sokat úsztunk és próbáltunk nem törődni a milliónyi emberrel a parton.
Én már 2002-ben jártam itt, azóta nagyon nagy változáson ment keresztül Budva. Egyrészt elég drága, másrészt ennyi embert a partokon... ezernyi napernyő, nyugágy, még a törölközőt leteríteni is alig maradt hely. A strandon a homok égette a talpunkat és a helyünkről próbáltuk benézni, merre tudjuk a tengert a legrövidebb úton megközelíteni. Nem győztük kerülgetni a forró homokban a napozó emberek ágyait, törölközőit. Elképesztően felkapott hely lett. Igaz, már jóval kevesebb az építkezés és a félkész szálloda, az infrastruktúrát is elég jól kiépítették, valamint úgy hallottam, hogy még mindig olcsóbb Horvátországnál. A szépségét meg ne is említsük, azt személyesen tapasztaltam meg. Horvátországban is jártam egy pár helyen (Poreč, Pula, Opatija, Krk, Selce, Crikvenica, Dubrovnik), de nekem messze nem annyira szép, mint Crna Gora fekete hegyei és gyönyörű öblei....jpg)
.jpg)
Haladtunk tovább az E763-as úton Bijelo Polje felé, amikor egy település után 2 rendőr kiintett bennünket, mivel 70-el mentünk az állítólagos 50-es táblánál. Olcsón megúsztuk a büntetést (5 €), mivel eurónk már nem igen volt, forint és dínár pedig nem kellett nekik. Elérkeztünk a montenegrói-szerb határra, amely egy igen pici, szimpla határállomás, inkább egy úti ellenőrzésre hasonlít, mint egy határátkelőre. Útleveleinkre csak rápillantottak és folytathattuk útunkat: Nova Varos - Užice - Čadak - Stepoljevac - Beograd útvonalon. Az út igen hosszúra nyúlt, és rettentő unalmas is volt, úgy éreztem, hogy ebben a hőségben sosem érünk Belgrádba, aztán végre feltűnt Belgrád az óriási házaival, gyáraival és hatalmas gépkocsiforgalmával. Na itt egy kicsit sikeredett bekeverednünk, hiába pislogtunk jobbra-balra és kerestük az E75-ös autópályát Novi Sad felé, nem találtuk. Némi segítséget kértünk helyi autósoktól, és sikerült bennünket az autópálya felhajtójáig elvezetniük. Onnan egyenes út vezetett szinte hazáig: Novi Sad - Subotica - Horgos/Röszke határállomás. Autópályadíjként ezen a szakaszon még 2-szer 400 dínárt kellett fizetnünk. A határátkelő szerb oldalán kb. 5 percet kellett állnunk, nem néztek semmit sem, csak az útlevelekbe kukkantottak bele. Röszkénél viszont a magyar vámos hölgy - bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt kedves - de elég jól belekutatott a táskáinkba, cigarettát, égetett szeszes ital után érdeklődött. (Mi nem dohányzunk, tehát értelemszerűen ilyen gondunk nem volt, égetett szeszes italt pedig személyenként 1 liter Ouzót minden további nélkül be lehet hozni az országba.) De miután megtudta, hogy reggel 7 óra óta folyamatosan autóban ülünk, előzékenyen tovább engedett bennünket, így kicsiny országunkba való belépést kb. 15 percből megúsztuk.
A határ után ráálltunk az M5-ös autópályára (még a szatymazi Mol-kúton ettünk-ittunk és matricát vásároltunk) és este fél 9-kor hazaérkeztünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Bucsyné Judit 2007.07.31. 22:30:45
Lenyügöző a beszámolód és a stilusod is felülmúlhatatlan!
Érdekes, tárgyszerű, olvasmányos!
Albánia kicsit engem is mindig érdekelt, mert olyan misztikus, távoli a mi életformánktól, de egyben félelmetes is.
Persze azért mi már nem vágnánk neki ennek az útnak kocsival, ehhez 15 évvel fiatalabbnak kellene lennünk.
Köszönöm az élménybeszámolódat és szép napokat kívánok Nektek.
Üdv: thesun/Judit
Szikszai Katalin 2007.08.01. 10:20:19
Mégegyszer, gratulálok, és várom a következő részt.
Szikszai Katalin
Kardos Ferencné 2007.08.04. 14:09:47
Vné Ibolya 2007.08.06. 12:33:33
Berczeller Dóra 2007.08.10. 13:50:48
Nagyon jó lett a blog, várom a folytatásban Görögországot, Sartit :)
Puszi: Dóri
Utolsó kommentek